Helló világ! Van, amit magunkkal viszünk. Van, amikor együtt járunk a fajdalommal kéz a kézben. Van, amikor a boldogság elhalványít mindent, még a rosszat is. Újra feltenném a kérdést, mire van behatásom. Amire a gyors válaszom, hogy semmire, mivel minden rajtam kívülálló. Csak azt tudom tenni amit már meg annyian. Elfogadom a helyzetet olyannak amilyen. Ezért a mai miért így szól? Mi marad akkor, ha a beletörődés nem elég? És mi van akkor, ha tehetek azért hogy a fűzógással nem megalkudok, hanem jó ráhatást, esetleg eredményt érek el? A fontosabb kérdés viszont ki a kisasszony aki bemutatásra vár? Úgy érzem szükségtelenül nagy fába vágom a fejszémet ezzel a témával. Nade térjünk a tárgyra, jobban mondva a kifejtésre. A fejlődés pusztán a fejlődés kedvéért hiábaoló. Kicsit úgy képzelem el, mint a szépséget, amiha önmagában van, nincs látva. Vagy haszna. Kicsit olyan, mintha hiába lenne. Hogyha megtaláltam már a folyamatban az örömöt, amikor már nem azért tanulok, hogy diplomát kapjak érte, pusztan a cselekmény hogy ma többet vagyok képes megérteni, mint tegnap. Semmi csoda nincs benne. Mégis olyan örömöt tud adni, amit semmi más. És, amiért csoda nincs bennem elérni odáig hogy újra egy jól eső érzés legyen a tanulás az én esetemben pedig hogy Nem egy merev rendszerben mások alatt addig telt időben és ütemben haladni, még akkor is, ha ez így lassabb és nehezebb folyamat mindenképpen megéri. Mindez nem lehetséges, vagy legalábbis sokáig lehetetlennek tűnt. Mindig azt hittem hogy az ember megszületik valameddig eljut, tanul és onnantól olyan amilyen. Ó boly, mekkora tévedtem. Változás és a hajlandóságra mar félsiker. Ott van a belső univerzumunkban gyermekúr, aki mindent átél és átad. Ott van a szorgalmas könyvtárosunk gondolat királyi indexével, de a szorgalom mind hiába ha egy szürke papírra fekete betűkkel jegyzetel. Minden egyforma és ilyenkor a szín igazán számít, amit az indexre kiemel fontos, jó vagy rossz emléket. Színek, amit érzés kisasszony minden emlékhez gondosan hozzarendel. Kever szépet, keserédeset örömmel átitatottat vagy mély sötétet, ami éppen kell. Így gondolat király ha keres tényneg talál. De még milyen gyorsan. Zúg a fül, a test megfeszül, egy emlék előkerül az arc, lángban, beszéd halk gyermek nem akarja király, dönthetetlen kisasszony látja, aláhúzza, ezt ne. Ez egy autópilóta, ami mindig velünk van, a három nem létezö karakterünk szoros gyors együttműködése. Említettem előző epizódokban, hogy a fülzúgás egy szükségtelenül feszült állapot. Megesik hogy a semmiből feszültség van. És ki tudja pontosan honnét érkezett az. Ilyenkor kicsit belenyúlni, és az autopolótát egy leheletnyit irányba tenni számomra, az az eszköz ami nem produktív elteredő hadműveletet egy hasznos, pontosabb megértés irányba tette. Ennek az epizódnak a margolójára jegyzetként ezt írnám. A megszokás a legerősebb fegyvertény az állapot legyőzésében. De a beleterődés Keserűvé festi az elraktározott emlékeket. A test az, ami megél, ha kell, újra és újra jó és rossz emlékeket, de csak addig míg nem talál helyes raktározási módot. A raktározáshoz legtöbbször nem kell egyéb, mint egy kis cimke, amin az áll most. Így az elraktarozott emlék ami szükségtelenül feszült, oda fog tartozni a való, a múltba, és nem kell fegyver hogy győzzünk. A következő epizódban egy újabb hölgyet mutatok be, aki mindebben segít, hogy a ráhatás tényleg ráhatás legyen. Ha tetszett az epizód, és támogatni szeretnéd a podcast működését, like, share, értékelés a kedvenc podcast appodban, rettentő sokat segítene. Jövő héten jelentkezem újra.